Volt egyszer egy kis komód, nem míves műremek, de jóféle, pakolnivaló fajta. Élt boldogan a kis családjával, akik szorgosan gyűjtögették benne kincseiket. Aztán, ahogy múltak az évek, fogyatkoztak a kincsek, a komód fénye is megkopott már és a családja feléje sem nézett. Kikerült a poros hideg kamrába, ott búslakodott árván, éveken át.
Aztán jött egy idegen lány és magával vitte.
A lány otthon méregette, töprengett mit is kezdjen a kis komóddal. Végül elővett egy nagy doboz festéket és csak festette és festette. Amikor elkészült, a komód szemügyre vette új ruháját és csak ámult és bámult, magára sem ismert. Olyan büszkén viselte új öltözékét, hogy közel s távol mindenki a csodájára járt. Még a régi családja is elismerően méregette: “nahát, szebb, mint új korában”. 
De a kis komód már az új gazdájához szegődött és most a kis festőlány gyűjti benne a kincseit. 
A komód új otthonra talált.